Kaguya hime (by: Ashikaga)
-A 2. movie előzménye-

A sápadt félhold csendesen, hunyorogva tekintett az alant
elterülő tájra. A fák ágai recsegő, éles karmokként vájtak
barázdákat a hideg levegőbe, s tompa sötétségbe taszították
a földet, mely helyett úgy tűnt mintha a végtelen mély űr
tátongott volna. De a talaj létezett, lehetett hallani az
éjszakai állatok lépteit, miknek mancsai alatt megroppannak
a száradt faágak.
A fény, mint megváltó csoda pislákolt fel a sötét rengeteg
buja növényzete mögül átszűrődve. A kis forrás meleg gőze
jólesű felhőként gomolygott fel. A víz kellemesen
hullámzott, nem is tűnt áttetszőnek, hanem inkáb valami
furcsa, rózsaszín árnyalatú tejnek, melynek finom habjaiban
egy gyönyörű nő fürdött. Szépséges teremtés volt, hosszú
ében haja, mely halvány lilásnak hatott a fényben, kecsesen
borult rá kellően domború végtagjaira. Teste körül tompán
furcsa, kékes aura ragyogott, mely sugallta a nő mennyei
eredetét, mintha egy angyal vett volna fürdőt a forrásban,
mely tejjé változott puszta érintésétől. A szépség szemei
vakító zölden ragyogtak a tisztaságtól. A partra tekintett,
hol ledobott ruhái pihentek, rajtuk egy újabb, nem
mindennapi tárggyal. A káprázatos, áttetszőnek ható
ruhadarab selyemként omlott alá, mint egy puha kis kígyó,
mely összetekeregve pihen.
A nő ajkai szelíd mosolyra húzódtak. Fejét hátra vetette,
ujjait hajába mélyesztette, miközben felsóhajtott
,megmutatva az éjnek lélegzetelálítóan tökéletes testét.
Mellbimbói vörösen keményedtek gömbölyded mellén, köldökéből
halk vízcsepp csilogott fel végig gurulva lényének fenséges
és erotikus völgyein a lába közé hatolva, miközben
szempillái átölelték egymást és arcát elöntötte a  hívogató,
pír hajnal.
Te kellesz nekem...
A nő szemei döbbenten gúbadtak ki. Nem maradt ideje a
tiltakozásra, ajkai is csak egy elfolytott sikolyt engedtek
el, amint hörögve elfolytotta őket a vörös, vérszerű folyam
mely a szájába ömlött és lezúdult a torkán. Elkerekedett
szemei még megpillantották azokat a karokat, mik ráfonódtak
dereka köré és vörös pikkelyeikkel csillogó nyálkát
csókoltak bőrére, de aztán számára mindent elöntött a
sziszegő és öntudatra ébredt sötétség.
A finom kéz kétségbeesetten kavarta a hullámokat, tajtékozva
csapva a magasba őket, de aztán elernyedt. Hosszú percek
teltek el, a víz derengése lassan abbamaradt.
A bokorban egy kopasz, korosabb férfi szemlélte az
eseményeket. Nem tudta felfogni, hogy micsoda borzalmas
dolognak volt a tanúja.
A hold az égen elkerekedett mint egy szem.
A kéz mint egy látomás, emelkedett ki a hullámok mögül. Az
ujjak mint a karmok, hajlottak be, miközben érintésükre a
tejszerű vízbe lassú és kimért feketeség burjánzott bele.
Csendesen gyökerezett a vízben, végül elöntötte a habokat és
egyetlen, ében masszává varázsolta azokat. A nő előre
csuklott feje recsegve emelkedett fel. Haja ocsmmányul,
szaftos csomókban ragadt arcához, ahogy a halvány fény
ráesett az ébenből zöldes színűnek hatott. Mint egy
pokolbéli lidércnyomás emelkedett fel, arcán sötéten
táncoltak az árnyak szemeit fekete semmibe süppesztve. A nő
ragacsos ujjai belevájtak hajába elhúzva a romlott fürtöket,
mik zavaróan tapadtak hozzá vonásaihoz. Szempillái lassan a
magasba hágtak, miktől a levegő hidegen megsuhogott.
Tekintete fagyos volt és visszataszítóan rideg, méregzöld, a
végtelen, csillagoktól mentes űr sziszegett bennük. A nő a
partra tekintett, mire szemei dühödten elráncosodtak. Nem
volt ott az áttetsző ruhadarab. Kezei kitárultak, ujjai
mögül kígyózó végtagok nyújtózkodtak elő. Vörös pikkelyeik
szivárványosan verték vissza a fényt, miközben az alattuk
hullámzó, színtiszta izom megdagadva lüktetett a levegőben.
A csápok gyökerekként terebélyesedtek erőtől duzzadó
mozdulataikkal, mintha a mennyet akarták volna elérni. Végül
megálltak a levegőben és görcsösen megfeszítették magukat,
mintha ásítottak volna. A végükről kampós, húsos csőrök
tárultak ki az utolsó bőrcafatig, mintha a szétszakadásig
akartak volna tátogni, miközben belőlük velőtrázó sipítás
tört ki, mely nem hasonlított egyetlen élőlény által kiadott
hanghoz sem, amint a sok csáp egymással versenyezve,
artikulátlan kórusként „énekelt”.
A nő a rengeteg karral a part fele indult. Lépéseinél
leomlott bőréről a szurok, amiben fürdött. Éles tekintetét a
part közelében forgolódó lábnyomokra szegezte...

A kislányt a sötétség vigyázva takarta el. Maga sem látta
végtagjait, sem a könnyeit, de érezte, ahogy hidegen a
ruhája alá csorognak. Nem akarta látni, mégsem tudott
elbújni az érintés elől. A vér melege láthatatlanul
fröcsögött ujjai közt. A magasba tekintett és nézte a
teliholdat. Hirtelen lépéseket hallott meg, mitől egész
teste reflexszerűen megfeszült. Egy nő lépet elő. Nyilván
valami szegény földműves lehetett, mert szakadt kimonót
viselt. Pedig nagyon gyönyörű teremtés volt, bájos és
elragadó, megtörve az éjszaka fagyosságát. A nő egyenesen rá
meredt szemeivel. Megszólította:
-Hé, te...
Merokoban felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan vette észre
az alak olyan messziről a sötétben, mikor még saját magát
sem tudta meglátni , de nem törődött ezzel, hanem kirohant a
telihold fényébe és zokogó tekintetével az idegenre meredt:
-Szia - felelte a gyerek sírós hangon.
Megnyugvással töltötte el a nő jelenléte.
- Meg tudod mondani, mi történt itt?
- Ne-em... én... nem voltam akkor még a faluban, mert az
erdőben játszottam...amikor már visszaértem... minden...
mindenki meg volt halva...
- Vannak még mások is? Úgy értem, csak te maradtál életben
egyedül?
A lány szótlanul bólintott és lehajtotta fejét.
A nő kecsesen és szelíden kissé oldalra tekintett, mire
ajkai  barátságosan mosolyra fakadtak:
-És ki ő? Itt él a faluban?
-Nem...Ő nem itt lakik.
-Értem...-suttogta kissé csalódottan.
-A nagybácsikám. El tudnál kísérni? Csak....Mert...Ha
visszajönne az a szörny, ami ezt tette...
A faluban történt mészárlás nyomait eltakarta az éj, az
árnyak mögül az egyik sarokban csak egy kéz volt látható,
mely vörösre aszalódott a belőle elfolyt vér miatt.
A nő a háztetők fele tekintett. A hajnal első sugarai
vörösre festették a távoli felhők alját.
-Merre lakik a nagybácsikád?
-Nem messze. Fél napi járásra.
-Akkor mire vársz. Induljunk.-mosolygott szelíden.

A hajnal megváltó jelenségként öntötte el a területet
elmosva az éjszaka árnyait, megtisztítva minden zugot a
sötétség mocskától. A virágok szomjasan itták a nap anyai
melegét és fürödtek arany fényében, miközben vidám
madácsiripelés hallatszott fel az égből. Meroko nyugodtan,
szótlanul sétált a nő melett. A lány, hogy enyhítse bánatát,
többször is kérdően rámeredt az idegenre, de az nem
válaszolt neki, csak hidegen meredt maga elé furcsa, zöldes
szemeivel figyelemre sem méltatva, mintha nem is lett volna
mellette senki és semmi. Meroko kíváncsian figyelte minden
mozdulatát, vizsgálódó szemlélődése közben igen furcsa és
idegen dolgokat vett észre, de ezeket próbálta kizárni
elméjéből és nem létezőnek tekintette őket. Néhány
pillanatra úgy tűnt neki, ahogy megbabonázva bámulta a nőt,
hogy nem is lélegzik, de szinte azonnal kitépte gondolatai
közül ezt a röhejes észrevételt. Miért ne lélegezne? Hacsak.....
Utána az idegen kissé szakadt kimonójára nézett. Tetszettek
neki azok a szabálytalan minták, mik pirosan pöttyöződtek
rajta, s a kezén lévő vörös tetoválást is megcsodálta. Ahogy
hosszasan bámulta a tekergő jeleket, szemeiben úgy tüntek
mintha lüktetnének, mintha észrevétlenül kígyóznának, de
ahogy az előbbi ostoba észrevételt, ezt is kitörölte
fejéből. Méghogy mozognak a tetoválások... Nevetséges...
Hacsak...
Úgy döntött inkább csak szeme sarkából tartja szemmel az
idegent, közben untalan fecsegésével tette hosszabbá az utat:
-Téged hogy hívnak? A nevem Meroko. Hát  tied?-tudta hogy
úgysem fog választ kapni, ezért folytatta monológjait, mik
miatt egyre szaporábban nyelte le a szájában előbuggyanó
nyálat-Igazán kedves tőled hogy elviszel a nagybácsikámhoz.
Nagyon kedves ember, ha akarsz maradhatsz nálunk néhány
napig, biztos megengedné. Nagyon szépek azok a hosszúkás
jelek a kezeden, mit jelentenek? Még sosem láttam azokhoz
hasonlót. Külföldi vagy? Van családod? Nekem a
nagybácsikámon kívül már nincs senkim, de nem is bánom mert
én szeretem a nagybácsikámat és amíg ő velem van és él tudom
hogy nem kell szomorkodnom, mert ő megvéd.
A nő hidegen tűrte az unalmas szavakat.
Meroko gyomra hirtelen felkongult az éhségtől. Bár az idegen
nem igazán akart megállni, mégis engedélyezett egy kis
pihenőt, a kislány ugyanis ember...
A kislány a bokrok sűrűjébe ment bogyókat szedni.
Felajánlotta , hogy hoz kísérőjének is, amit az idegen
természetes módon visszautasított.
A nő leült az árnyékba unottan és rámeredt fáradt kezeire.
Az egyik tetoválás kidudorodott húsából kitörve, szelíden
megcsavarodva a levegőben. A csáp fáradtan kinyújtózódott,
majd ernyedten visszacsapott bőre alá.
Hirtelen a fekete sűrű rengetegében egy furcsa alak, mint a
kísértet villant fel. A nő hidegen megfordult. Fekete,
zöldes fényű haja fenyegető suhogással lobbant meg, miközben
kissé meglepett, mégis nyugodt és lenéző tekintete az alak
fele hunyorgott. A férfi testét fehér páviánjelmez takarta
el, gúnyos mosolya mögül elégedett nevetés süvített elő:
-Ha tudná az a gyerek, hogy ki mellett sétál...Ne játszd meg
magad. Bár meg kell hagyni, elég csinos külsőt szereztél
magadnak, egy halhatatlan Tennyo örök fiatal testét etted
meg.-azzal a fehér szőr mögül a húsos póklábak várakozóan
előtörtek a vaskos, lobogó csápok kíséretében-A nevem
Naraku. Hamarosan a részemmé fogsz válni. Milyen kár hogy
nem tudtál több démont is abszorbálni, ugyanis máris magad
is abszorbálva leszel.-tekeregtek a levegőben a karok, mint
a sikamlós giliszták-Gyerünk, mutasd mit tudsz...-suttogta
csendesen, azzal a póklábak fenyegetően felemelkedtek.
A nő arca nem rezzent meg, félelmetes nyugodtsága egyetlen
ráncot sem engedett meg gyönyörű és rideg bőrén, csak szemei
torzultak lenéző dühre:
-Egy korcs akar felfalni?
Ujjai várakozóan roppantak meg és lassú, homályos fenyegetés
közben tárultak ki. Naraku eltaszította magát a földtől és
az idegen fele magasodott.
A nő kezéből a vérvörös karok zuhataga ömlött elő éhesen
nekicsapódva a férfinak. A karok nyílként süvítettek,
vaskos, pikkelyes izmaik csak elhomályosult vörös foltokként
látszottak a levegőben, mik robogva vájtak bele a támadóra
mély lyukakat tépve a testébe, kegyetlenül széttépve az
óriási gilisztaként vonagló csápokat. A nő ajkai mosolyra
húzódtak, miközben maga elé emelte a felnyársaltat:
-Szánalmas...egy korcstól nem is vártam többet.
A jelmez mögül kimért vihogás tört elő:
-Köszönöm hogy megkönnyítetted a dolgom.
A nő szemei ráncosan összeszűkültek, amint a férfi teste a
sebek mentén ragyogni kedzett. Enni kezdte a karokat, mik
átfőtték testét, mikből megdöbbent sipítás tört elő. A nő
hunyorogva ellökte magától Narakut, amint a csápok fröcsögve
leválasztódtak karjáról, de a férfi újra támadott a magasba
szökkenve. Minden másodpercek alatt zajlott le őrjöngő
gyorsasággal, pedig őrjítően lassúnak hatott, mintha a tér a
végtelenbe nyúlt volna el az idővel együtt elnyelve a
mozdulatokat. A nő kezeit maga elé emelte, ajkai dühödt
fintorba torzultak, miközben ében haja fenyegetően
szétterült a levegőben. Dermesztő suttogása viharként ömlött
szét, mire a Naraku mellett lévő fák élő tonyokként
megmozdultak, recsegő ágaikkal feléje emelkdeve az eget
sötéten elborítva. A férfi csápjai vadul megfodorták a
levegőt, de már nem tudták elérni a nőt. A fák becsukódtak
előtte, mint egy gyilkos olló. Az ágak száraz recsegése
áradt szét, miközben forgácsok hópihéivel telt meg a
végtelen, amint a helyéről kiszakadó rengeteg
felismerhetetlen roncsként roppant össze Naraku közt. A nő
ujjai vidám kecsességgel zongoráztak végig a levegőn, mire
az egymásba maró fák a földbe tipródtak, mintha csak kis
fogpiszkálók lettek volna,. Fájdalmas ropogásuk élő
húscafatok csattogásához hasonlított, amint nyikorogva
görbültek be és szakadtak szilánkokra.
-Alábecsültél...-suttogta, bár jól udta hogy már nem hallja
a támadója.
Naraku már elment.
A nő nyugodtan visszasétált, ahol magára hagyta Meroko, mire
a bozót várakozóan megnyílt és előviharzott mögüle a kislány:
-Mehetünk. Kérsz?-nyújtott feléje egy maréknyi bogyót.
A nő nem válaszolt. Maga elé engedte a lányt. A háttérben
látszott a megcsonkított rengeteg, melynek látványa miatt
szemei zöldesen felizzottak, bőrét pedig gúnyos pikelyek
szántották fel az elégedett mosoly miatt.

A kislány vidáman robbant be az ajtón. Szemeiben könnyek
égtek, kezei pedig erős vágyakozásra kitárultak, amint
nagybátyja karjaiba rohant.A férfi kopasz fején megcsillant
a fény, öreg ráncai eltorzultak az öröm miatt, miközben az ő
tekintetét is elsodorták a sós buborékok:
-Azt hittem te is meghaltál.
-Ne aggódj. Egy kedves néni elhozott engem ide. Ugye itt
maradhat éjszakára?
-Persze ki...-azzal szemei elkerekedtek a rémülettől,
vörössé téve a tekintetét a verejtékezve dobogó erek, mik
szinte kidurrantak a sokktól.
Összeszűkült pupillájában egy sötét alak
magasodott.Ráncainak völgyein kétségbeesve csorogtak le az
izzadságcseppek, miközben védve maga elé tolta a lekes
kislányt és hátrálni kezdett. A nő ott állt az ajtóban. De
megváltozva. Szemei sötétek és dühösek voltak. Ajkai
kimérten formálták a szavakat, amint recsegve letört róluk a
fagy:
-Hol van?
Az öregember habogni kezdett, arca egyre jobban
elráncosodott és aszalttá vált, miközben félelemtől hunyorgó
tekintete derengeni kezdett. Úgy fakadt sírva, mint egy
kisgyerek, ki valami rosszat művelt és mindjárt elverik érte:
-Nem akartam...
A nő lépései megkoppantak a padlón.
-Ne...-nyöszörögte az öreg, amint remegve hátrálni kezdett.
A kislány ijedten feléje fordult:
-Mi a ba...-azzal az ő szemei is elkerekedtek.
Vér melegét érezte az arcán, mely nagyapja képéről fröccsent
rá. A húsos kar az öreg feje mellett süvített el felszántva
a bőrét, belemarva húsába, mely vért sírva felszakadt. A
vörös folyó forrón ömlött le az állára összemaszatolva a képét.
-ké...Ké..éé...éééé....-hörgött, miközben begörbült ujjai
belemélyedtek saját arcába a borzalom miatt, mocskosodó
sebébe fúrva ujjait kétségbeesetten facsarta belőle a testi
nedveket-ne....eeee...eee-csillogott kezében vére.
A kislány nem tudott megszólalni. Némán meredt a nő
kimonójára. Azok a vörös foltok...Amik pöttyözték a
ruháját...csöpögött le arcáról nagybátyjának vére könnyével
összevegyülve.
A nő kezén lévő „tetoválás” újra megynyílt. A kar kígyózva
szelte ketté a levegőt és vágta a földhöz a férfit.
-Hol van?-suttogta a nő, miközben a házba lassú virágszirmok
kavarogtak be, mint a hópihék.
A férfi remegett, vad mozdulataival mély árkokat vájt a
padló deszkáin lekoptatva ujjait véres csonkokká tépve
azokat, amint érezte a kar szájából ömlő nyál forróságát,
mely a bőrébe mart.
-Kéé ...éééé.........ééééééééé ké ké.......
A nő másik csápja áldozata feje mellett csapódott a földbe:
-HOL VAN A MENNYEK MADÁRTOLL TALÁRJA?!!!!!!!!
-ni ….....iiii........i.....
áááá..........aaaaaaaam.....-hörgött
remegve.-niiiiiii.....á. am...
A kar hirtelen elengedte. Az öreg könnyektől fuldokolva kelt
fel és fogta meg a sokktól megdermedt kislányt.
Persze...Csak a talár kellett neki, azért kísérte el a
lányt, hogy elvezesse hozzá. A nagybácsikája lopta el. De
miért ilyen fontos. Miért kell neki?
A férfi csak egy fél mozdulatot tudott megtenni, amint
kigúbadt szemeivel csodálkozva hasára tekintett, mit egy kar
főtt át. Ajkai mögül vér buggyant elő. Vörös gurgulázástól
fuldokolva esett el és tekintett fel a felette magasodó árny
fele. A nő arca nem látszott, mert eltakarta a sötétség.
Valami felvillant előtte mint egy pislogó szem. Meglátta
benne saját, elsápadt visszatükröződését a tükörben. A nő
egyik keze szaftos bizsergés közepette alakult át és
fenyegetően magasodott felfele sipító szájat növesztve.
A férfi üvöltése, mely fröcsögő nyáltengerrel és vér vörös
zuhatagával tölötte meg a kunyhó falait olyan keservesen
fojt el, akár vére, mely a padlón hízva töltötte fel a
deszkák kusza repedéseit.
A kislány sápadt arccal nézte nagybátyja haláltusáját,
miközben tomboló elméjében villanó, vörös képkockák
lobbantak fel.
A csápok vérszomjas kígyókként aprították fel a kunyhókat
mindent széttépve, mi elébük került.
Az izzó vér tompán megcsillant a lilás fényben amint áradva
öntött ki a deszkák repedései közül.
A karok sipítása egybeolvadt az emberek üvöltésével, melyek
véres ürességbe fulladtak.
A vér feketedve nekicsapódott a falaknak.
Mindenkit felnyársaltak.
A vörös ár nekicsapódott a kislány lábainak.
Mindenkit széttéptek. Látta maga előtt a sikoltózó tömeget,
kiknek feje felett acsarogva tárultak ki a karok.
Aztán...Már csak a karok voltak.
A gyerek arca úg tűnt mintha szét akart volna olvadni a
könnyek miatt. Elcsukló hangja fájdalmasan csengett fel a
sós levegőben:
-Te ölt..d me......a falusiakat.
A nő fénytelen szemeivel a lányra meredt.
-Ki vagy te?
A szavak elméjébe égtek a lánynak, amint a nő ajkai szelíden
kinyíltak:
-Kaguya. A mennyek királynője és az örök éjszaka irányítója.
-Ka....gu...ya...-suttogta a lány, majd könnyesen
elmosolygott:-Kaguya, engem is megakarsz ölni?
Szemei rémülten kigúbadtak medrükből, amint a nő csápjai
megfeszültek  a levegőben.

Miyatsu szerzetes jóképű szoknyavadász volt. Unottan állt az
egyik falu előtt és imádkozott:
-Egy démon tizedeli a falukat mostanság. Muszáj
megállítanom, mielőtt még többen meghalnának.-azzal a
teiholdra tekintett.
Hirtelen fagyos szél borzolta fel a levegőt, melyben
meglebbent egy-két virágszirom és lilás fények függönye
mögül elővedlett egy kerek tárgy. A tükör szemként lobbant
fel, mire megjelentek a kecses ujjak is, mik tartották.
Myitasu döbbenten a nőre meredt, ki kilépett az éjből.
Hosszú, fekete haja volt, lila kimonót viselt és lila
fejdísz tette tökéletesebbé mennyei szépségét.
-Ez lenne a démon?-mosolyogott el nevetségesen, azzal
megerősítette a kezén lévő gyöngysort.
Nagy hibát követett el, hogy nem szívta be és nem taszította
ezzel vissza az öntudatlan sötétségbe, de bájos nőként
Kaguya vonzó kinézete pajzsot nyújtott a nőfaló szerzetes ellen.
Kaguya arca szelíd volt és elragadó. Bársony, ártatlan ujjai
közt a tükör tompán felvillant, benne Miyatsuval:
-Egy halandó.-suttogta érzéki unottsággal.
-Ne becsülj alá gonosz lélek. Nem tévesztesz meg külsőddel.
Tudom hogy mi lakozik küldőd mögött.-üvöltött fel.
Hazudott... Igenis megtévesztette és megdermesztette
szépséges külsejével. Miyatsu elszántan felkiáltott:
-Add meg magad békében és akkor elengedlek!
-Hm...
Kaguya mint egy angyal, egy megfoghatatlan látomás, lebegett
a virágszirmok függönye mögött. Ajkai ártatlan mosolyra
húzódtak fel:
-Gyerünk szerzetes.-villant fel fenyegetően tükre-mutasd
hogy mit tudsz...